Kialudtak a fények, a tenger hangja mámorító.
Alszik már a város, a neve: vén Sorrento.
Egy férfi ölel egy szép nőt, gyengéden átkarolja,
Fájdalmas énekét erőtlenül így folytatja:
EGY VÉGSŐ VALLOMÁS.
MÍG ÉLEK, KELL, HOGY ÉLNI LÁSS!
SZERELMÜNK ÁLDOMÁS,
DE VÉREM MÉG SZÍTJA AZ ELMÚLÁS.
A tenger túlsó partján, hitte, a fény Amerika,
De csak egy halászhajó látszott, s rajta egy régi lámpa.
Fájdalmát magába fojtva ütötte zongoráját,
S ahogy feltűnt a Hold az égen, elvitte látomását.
Zúgott a mélyzöld tenger, fénylett a lány szemében,
Ki könnyezve úgy ölelte, hogy megfulladt két kezében.
EGY VÉGSŐ VALLOMÁS.
MÍG ÉLEK, KELL, HOGY ÉLNI LÁSS!
SZERELMÜNK ÁLDOMÁS,
DE VÉREM MÉG SZÍTJA AZ ELMÚLÁS.
A színházban minden dráma csak megjátszott, csalfa álarc,
Csak maszk kell, kis festék az arcra, s könnyedén mássá válhatsz.
Egy őszinte szempár vigyázott, magadnak látott téged,
És visszarántott a földre, ha a magasban szárnyad égett.
A darab most véget ér, már nem kell, hogy várjon Amerika!
Az élet hűs tengerén visz már a halál hajója.
Igen, az élet egyszer véget ér, s ha nem tennél semmit másként,
Bár fáradtan énekelsz, de boldogan folytatnád még:
EGY VÉGSŐ VALLOMÁS.
MÍG ÉLEK, KELL, HOGY ÉLNI LÁSS!
SZERELMÜNK ÁLDOMÁS,
DE VÉREM MÉG SZÍTJA AZ ELMÚLÁS.
EGY VÉGSŐ VALLOMÁS.
MÍG ÉLEK, KELL, HOGY ÉLNI LÁSS!
SZERELMÜNK ÁLDOMÁS,
DE VÉREM MÉG SZÍTJA AZ ELMÚLÁS.
