Felébreszt a nappal. Felém fordítja fejét.
Most egy kemény kő a párnám, és az ágyam hűvös rét.
Én nem tudom még, merre, hova fúj majd ez a szél,
De ha zakatol a szív, és csillag vezet, mindegy merre tér. Yeah!
Felhőtlen az ég, hol régen jártam már,
Ahol adtak volna bármit, de lelkem más vidéken járt.
Igen, útra kelt a vándor! Rád hagyta mindenét.
És csak hajtja a szíve, tiszta forrás a vize, és már tudja, mit nem ért.
NE SZÓLJ RÁM, HOGYHA ÚTRA KELNÉK!
NÉZD CSAK, HÍV A MESSZESÉG!
MÉG NE SZÓLJ RÁM, MÉG ENGEDJ ÉLNEM!
HARCOM NEM OLYAN MÉLY, MINT A TENGER.
TUDD, HAZATÉR! A VÁNDOR MÉG ÉL!
Ha kérdeznél a harcról, mi csak győzelemről szólt:
tudd, hogy nem születtem bölcsnek! Mesterem az élet volt.
És ismertem az érzést, mit szerelemnek szólít a világ,
És még láttam jót, mi a szívhez szólt, mit az ősök hagytak ránk.
SZÓLJ RÁM, HOGYHA ÚTRA KELNÉK!
HA MEGINT HÍV A MESSZESÉG!
CSAK ÖLELJ ÁT, S MONDD, NEM KELL FÉLNEM!
HARCOM NEM OLYAN MÉLY, MINT A TENGER.
NÉZD, HAZATÉR! A VÁNDOR MÉG ÉL!
Ma a vándor hazatér, s csak az Isten tudja még,
Hova sodor majd az élet, mikor újból elmennék.
Hidd, ha tiszta még a szíved, és van egy hely, egy hazaút,
Nálad nincs boldogabb ember! A kék madár kiszabadult.
Engedd el a kezem! Engedj, hív a végső út!
SZÓLJ RÁM, HOGYHA ÚTRA KELNÉK!
HA ÚJBÓL HÍV A MESSZESÉG!
MÉG ÖLELJ ÁT, S MÉG ENGEDJ ÉLNEM!
HARCOM NEM OLYAN MÉLY, MINT A TENGER.
EGYSZER HAZATÉR, A VÁNDOR MÉG ÉL!
A VÁNDOR MÉG ÉL!
SZÓLJ RÁM! SZÓLJ RÁM!
