Egyetlen pillantása elárult mindent.
Szerelemből örvény – ájulásig sodort minket.
Én úgy öleltem őt, hogy már fájt a boldogság…
Soha nem volt még oly gyönyörű a világ!
Életem egén, mint legszebbik csillag fénylett…
…Nem is hiszem el, hogy vége lehet minden szépnek.
Bár volna még egy éjszakánk! Bár tudnám, hol rontottam így el!
Bár mondhatnám: „Életem Tiéd!”
Önzetlenül értem élt, s én érte élhettem.
Ha mélyre húzott bármi, kitartott mellettem.
Az életem nagy álma Ő, nekem nem kell más sosem.
Az otthonunk is értünk épült, s most minden összedőlt bennem.
Bár mondhatnám még újra és újra, hogy higgye el nekem:
„Szerelmem csak Tiéd!”
…most már nem más, csak emlék…
Ahogy múlik az idő, majd megfakul a régi kép…
Úgy bánt, hogy elment tőlem,
A fájdalom oly sajgón mar belém!
Üres már ez a ház, hogyan élhetek így?
Ha újra foghatnám a kezét,
Megadnék én mindent, amit csak a szíve remélt,
De hosszú volt az út, és távolinak tűnt a másik part,
Elfáradtunk már, és összetörve értünk talajt.
MONDD,
MÉRT FÁJ ÚGY A SZÍV, HA TUDJA, HOGY MÁR NINCS REMÉNY?
HA TUDJA, HOGY MÁR KÉSŐ MINDEN, ÉS NINCS TÖBBÉ ESÉLY?
MÉRT NEM FOGTAM ŐT, ERŐSEN, HOGY MÁR NÉHA FÁJJON?
MÉRT NEM HITTEM EL, HOGY ELVESZÍTHETEM, HA JÁTSZOM?
MÉRT ENGEDTEM EL, HA Ő VOLT NEKEM MINDENEM?
Ő VIGYÁZOTT RÁM, Ő LETT AZ ÉLETEM!
Ő VOLT AZ A NŐ, KI ELFOGADOTT HŰ REMÉNYBEN.
MÉRT ÉREZTE ÚGY, HOGY SEMMI SEM OLYAN, MINT RÉGEN?
MELLETTE ÚGY ÉREZTEM, HOGY VÉGRE ÉLEK!
HOGY VIGYÁZZAM AZT, KIT MÉG MOST IS FÉLTEK?
….solo….
MÉRT NEM TUDTAM ŐSZINTE LENNI? HISZ LÁTOTT MINDENT!
DE NEM LÁTJA MÁR, MENNYIRE FÁJ, HOGY ELMENT!
HOGY LEHET, HOGY ILYEN KÖNNYEN ELENGEDETT?
AZT ÍGÉRTE, ÖRÖKKÉ ENYÉM LEHET!
MÉRT KELLETT, HOGY VÉGET ÉRJEN? Ő VOLT NEKEM AZ ÉLET!
MOST ÖSSZEDŐLT AZ OTTHON, HAMVAIBAN ÉN IS ÉGEK!
